9. Fejezet

Nyugodt Napok

   A harc után Bence nagyon kérlelt, hogy gyógyítsam meg az apját, mert nagyon mély, szúrt sebei vannak, és ha felemelnél és el akarnák vinni, biztosan belehalna. Először nem akartam, mert tele volt a terem emberekkel és nem akartam, hogy lássák, mire vagyok képes.
   Másrészt nem akartam megint három napot csicsizni abban a büdös gyógyszerszagú kórteremben. És végül harmadrészben,... Na jó az nincs is. Igazából csak ez a két okom van rá. A harmadrész az inkább az, hogy megadtam magam Bence igéző, kiskutya tekintetének, hiszen ki nem tudna neki ellenállni? Főleg ha ilyen helyes az aki teszi. Így hát beadtam a derekamat, és odamentem Damonhoz segíteni. Letérdelve mellette körülbelül 2 perc alatt meggyógyítottam.
   De valami más volt. Nem azt éreztem, amit Bence gyógyításánál. Mintha emlékképeket is láttam volna, szőrnyű gyilkosságokról, balesetekről, néha boldog családról.
   Amint éreztem, hogy vége és begyógyult a sebe teljesen elkaptam a kezem, és az arcomat is felálltam, majd gyorsan kirohantam. Olyan dolgokat láttam, amiket évek óta a szíve mélyén hordozhat Damon, és még senkinek se mondta el nagy valószínűséggel. Muszáj volt kirohannom, hiszen most már ezt én is tudom, és azt is, hogy ezt Bence nem szabad megtudja. Most, hogy nézek így a szemükbe? Jézusom. Muszáj valamit csinálnom. El kell terelnem a figyelmemet.
   Elindultam és minden ajtón benéztem, de sehol semmit nem láttam csak szerelmes párokat, tévéző cselédeket, vagy éppen alvókat. Muszáj volt találnom valamit, ami eltereli a figyelmemet. Folyamatosan csak egy képsorozat járt a fejemben, egy 20 másodperces kis videó ami legalább 23 év eseményét foglalta össze. Minden szomorú eseményt.
   Amikor elértem a folyosó végéhez hallottam amint a hátam mögött vagy 10 ember felém rohan meg még néhány a földszintről. Mögülem Bence ordítását is hallottam, és azt amint minden ajtón benéz, majd miután nem lát becsapja, és tovább rohan. Fogtam magam, és hármasával szelve a lépcsőfokokat, elindultam fel a második emeletre, majd ott megint egy szobát kerestem, de mindegyik zárva volt.
   Kivéve egy. Ezen halkan benyitva egy hatalmas vörös szobát pillantok meg, fekete sarokülővel besötétített ablakokkal. Senkit nem látok bent csak egy üvegfal mögött ülő embert, aki a keverőpult m ögött állítgatott.
   Igen ez egy stúdió szoba volt. Régi szép idők, még amikor a zene suliba jártam, és folyamatosan a stúdióban lógtam. Ah mennyire szerettem azt a helyet. Amint hallottam, hogy valaki a lépcsőn jön fel beugrottam a szobába, és becsuktam az ajtót majd hirtelen az a srác is felkapta a fejét.
- Hé! Mit keresel itt?
- Á ne! Pszt! Légyszíves, nem akarom, hogy megtudják hol vagyok.
- Áh ... -Vakarja meg a tarkóját. - Nem tudom, nem akarok ujjat húzni a Nagyúrral sem és a jobb kezével sem.
- Akkor velem se húzz ujjat és hagyd, hogy itt legyek.
   Körbenézve láttam néhány gitárt, egy zongorát egy csellót, hegedűt, dobot, és még sok minden mást is. A mikrofonhoz lépve rögtön egy szerelmes szám jutott eszembe, amit először a volt barátom írt, és kért, hogy énekeljem fel neki a suli stúdiójában. Amikor elénekeltem kiderült, hogy nem csak, hogy felvette, de ott élőben le is játszotta a suli rádiójában. Nem csak én, hanem a mögöttem ülő csellós, hegedűs, zongorista is meglepődött, viszont hatalmas tapsvihart kaptunk. Akkor éreztem magam először boldognak mellette, és minden alkalommal amikor énekeltem neki valamit amit megírt. Igen. Azt hiszem ez volt kettőnk között a kapocs, és ezért voltunk ilyen jók együtt.
- Mond ... Nem játszhatnék valamit?
- Már mire gondolsz?
- ... - Néztem rá hülyén. - Gondoltam hozol nekem legót, hadd legózhassak. Egy zongorára és egy mikrofonra gondoltam.
- Ja, de, miért is ne, játszhatsz persze!
   Azzal be is rohant a kis vackába és valamiket állítgatott. Én a zongorához mentem, és a már ott lévő mikrofont állítottam be. Egyszer csak a hátsó ajtón keresztül egy dobos és egy hegedűs jött be akik csak simán leültek a hangszereik mellé, én pedig egyszerűen rájuk se hederítve elkezdtem játszani. Egyszerűen felbecsülhetetlen volt.

Bence

   Amikor elmentem a stúdió ajtaja előtt, egy kis hang kiszűrődött, a nem jól becsukódott ajtón. Amikor benéztem, hogy ki énekel ilyen jól Liát pillantottam meg a zongora előtt. Egyszerűen gyönyörű volt, ahogyan énekelt és az amilyen átérzéssel tette. Biztosan szólt valakinek. ÉS még sírt is ... Halkan becsuktam az ajtót és kintről hallgattam. Mindenki ezt tette. Könnyen meg tudták tenni, hiszen nincs hangszigetelve ez a szoba, mert itt mind ilyen zenetermek vannak.

Mégis. Vajon kinek szól?