Depi Mode
Jól voltam. Nem fájt semmim, bár kissé nehezen kaptam levegőt. Olyan jó meleg volt. Éreztem, hogy takaró alatt vagyok bekötve a hasam és a kezem. De mást is éreztem. Valaki karját, (hmm... de izmos kar *-*) öleltem és a mellkasán volt a fejem. Valószínűleg így aludtam eddig is. Amikor kinyitottam a szemem észrevettem, hogy az a valaki nem más mint Bence. Nos igen ő. Nagyon jó érzés volt mellette vagy rajta nem is tudom hogy hogyan, de nagyon jó volt hozzábújni. A kockás hasa az erős, vastag karja. Amikor felnéztem az arcára egy erős koránál jóval idősebb fizikummal és lélekkel rendelkező embert pillantottam meg, aki aranyosan szendereg. Haja összeborzolva, kuszán áll, és egy medál függ a nyakában amire "Love Mom!" van írva. Nagyon aranyos, nem is merem felébreszteni. Amikor a karjára néztem néhány tetoválást és annál több heget pillantottam meg amik a hasán és mellkasán is voltak. Szegény srác mit elszenvedhetett. És ha velem marad mit el nem fog ő és akár én is szenvedni.
Fel akartam kelni, de nem tudtam. Már nem azért mert nem kötöztek az ágyhoz semmi ilyesmi, még az kéne meg is ölném őket. Egyszerűen csak amikor fel akartam ülni, a hasamba éles fájdalom hasított és visszadőltem az ágyba. Bencét arrébb toltam majd megpróbáltam betakarni nagy fájdalmak közepette. Én a másik oldalamra fordultam a kezem a fejem alá raktam és aludni akartam.
Ahhoz, hogy valakit szeretni tudjunk, ahhoz természetesen kell érzelem és némi ismeretség. Ez nem olyan, mint pl. én ismerek olyan énekeseket akik 20 évvel ez előtt éltek pl. Katy Perry, és állandóan az ő zenéjét hallgattam, mert az annyira tetszett és egy virtuális koncertjére már mentem is el. Vagy mint az animék. Otaku révén (és annak segítségével, hogy a nagybátyám egy anime szerkesztő cégnél dolgozik) első kézből tudtam meg mindent, külön szériákat kaptam meg mindenből imádtam/imádom az animéket. Egyszerűen szólva fanatikus vagyok. Én olyan szeretetről beszélek amihez összesen csak két ember kell. És az őket alakító környezet által megismerkednek, majd egyre többet lesznek együtt végül a fiú vagy lány felveti azt, hogy "mi lenne ha járnánk és összekötnénk életünket?" Én ilyen érzésre is vágytam mindig is, bár ez nekem soha nem adathatott meg. Most már főleg nem, mivel elraboltak és itt élem le hátralévő életemet.
Persze én kívülálló miről is beszélek. Az osztályunkban mindenkinek volt már barátja/barátnője kipróbálhattak sok mindent. És itt most nem sajnáltatni akarom magamat csak egyszerűen kiadom az érzéseimet. Ha már másnak nem tudom/nem merem, legalább nektek akiket úgyse látok csak sejtem, hogy olvastok vagy inkább reménykedek hadd mondjam el. Mert hát na most hülyén hangzik, ha azt mondom hogy elszomorít és egyben idegesít is az a tény hogy körülöttem mindenki boldog... mindenkinek van kapcsolata (most főként lányokra gondolok) még azoknak is akik nálam aztán sokkal csúnyábbak (bár én se vagyok szépség) és nekem még csak olyan élethelyzetem sem volt, hogy tudjam van valaki akinek tetszem? Bárki... :| :| :(
Elnézést kérek de ezt ki kell adnom magamból. És most elmegyek sírni/bömbölni... vagyis nem maradok az ágyban és itt bömbölök mivel megmozdulni nem bírok.
Animét akarok nézni. A barátnőmet akarom!
Vagy valaki olyan élőt akit rég ismerek és elmondhatok neki bármit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése